HARMINCHARMADIK FEJEZET

Még koromsötét volt, amikor fölébresztették.

- Scarborough! - dörmögte a nagydarab katona az alvó vállát durván megrázva. - Hé, haver! Ébresztő!

Az ébrenlét fekete-fehér árnyak formájában hatolt a tudatába. Egy ócska vaságyon feküdt, és mindössze egy lepény vastagságú matrac választotta el az alatta lévő dróthálótól. Feje viccnek is rossz párnapótlékon nyugodott. Mindent elárasztott a fertőtlenítő bűze. Még a gyomra is fölkavarodott tőle. Fölült a priccs szélén, keze fejével dörgölve a szemét.

- Mi történt? - motyogta tétován.

- Ki van engedve, Scarborough. Különben se tudom, mi a kénköves poklot keresett itt.

A közlés végleg fölébresztette, de rögtön belé is nyilallt valami balsejtelem.

- Ki… kihez visznek? A katona, egy savanyú képű közlegény, rövidre nyírt hajjal és az őrszolgálat és az éjszakai műszak iránti mélységes undorral az arcán mogorván rámordult:

- Csak jöjjön a sorozóasztalhoz, onnan majd kitalál. Scarborough vonakodva engedelmeskedett, nehézkesen talpra állt, magára terítette a kabátját, belebújt a cipőjébe, és csoszogva megindult a helyiség ajtaja felé, ahová bezárták. Rács nem volt rajta, csak a falak voltak vastagok.

Teljesen törvénytelen volt, amit vele műveltek. Még az ügyvédjét sem hívhatta föl. Éppen csak betuszkolták a cellába, és kevéssel naplemente után némi ételt és vizet löktek elébe. Fogalma sem volt, mennyit aludhatott. Ezen töprengett, amint végigbotorkált a folyosón. Nem valami sokat, súgták recsegő ízületei és szédelgő feje.

A fegyveres őr kinyitotta előtte a folyosó végét lezáró ajtót, és a sorozóasztalhoz vezette, ahol egy drótkeretes szemüveget viselő, kefehajú férfi ült, és unottan pötyögtetett valami jelentést egy rozoga írógépen. A falióra négy harmincötöt mutatott. Az asztal melletti egyszerű faszéken Marsha Manning hadnagy ült fáradtan, de határozott tekintettel.

Fölragyogott, amikor meglátta a professzort.

- Dr. Scarborough - szólította meg -, minden rendben van?

- Semmi baj. Egy kis kávé jólesne - felelte. - De, hogy a fenébe…

Az íróasztal mögött kuporgó őrmester föltekintett rá, és kirántotta az írógépből a formanyomtatványt.

- Lenne kedves ezt itt aláírni, hadnagy? - Mialatt Marsha odakanyarította a nevét, az őrmester érdektelen pillantással méregette a tudóst.

- Fogalmam sincs, mi keresnivalója volt itt, doktor. A magam részéről sajnálom a dolgot. Csak parancsot teljesítettem.

- Istennek hála, hogy nem volt semmi nyaggatás-faggatás, csak ennyit mondhatok - vetette oda Scarborough epésen.

Manning megfogta a karját.

- Gyerünk innen, Ev. Mielőbb ki kell jutnunk a szabadba. A kocsim már vár a kapu előtt.

Scarborough még egy gyilkos pillantást vetett fogva tartóira, de szó nélkül hagyta kivezetni magát a pirkadat előtti éjszakába. Az egymástól gyepsávval és makadámúttal elválasztott barakkok és más, bizonytalan rendeltetésű épületek hosszan sorakoztak a lámpákkal megvilágított főútvonal irányában. Manning autója ezúttal egy Chevy Sprint volt.

- Ez most az én nevemen szerepel, Ev - mondta, miközben kinyitotta az ajtót a férfi előtt. - Gyorsan. Útközben majd mindent elmondok.

Scarborough zavarodottan beült, és automatikusan magára csatolta a biztonsági övét.

Manning szótlanul vezette ki az autót a támaszpont területéről. Akkor szólalt meg először, amikor rátértek a bázistól Washington felé vezető egyes számú főútra.

- Most kimegyünk a nemzeti repülőtérre, Ev. Van egy kora reggeli járat Kansasbe, arra föltétlenül föl kell szállnod. A lányod veszélyben van.

- Lassabban, hé! Egy pillanat! Kezdjük csak az elején! Marsha mély lélegzetet vett, és gyorsan elmesélte, hogyan szerezte meg a legális lehetőséget a kiszabadítására, mielőtt még Dolan ezredes bármit tehetett volna ellene. Elmondta, hogyan sietett az ezredeshez, hogy bebizonyítsa neki tévedését. És azt is megmondta, milyen véletlenül hallgatta ki a beszélgetést Dolan és a Richards néven szólított ember között.

- Fehér könyv program! Fekete könyv program! - suttogta Scarborough összecsikorduló foggal. - Kiadók? Szerkesztők? - Annyira megrendült a hallottaktól, hogy más nem jött ki a száján. Mélységes rosszullét környékezte, ahogy a Potomac folyó partjáról fölszálló sejtelmes párafüggönyt nézte félrefordított fejjel. És Diane! Könyörületes úristen! Diane!

- Belekerült egy kis időmbe, de végül csak elcsíptem a támaszpont parancsnokát, Watkins tábornokot. El kellett mennem a lakására, Ev -kuncogott Marsha humortalanul. - Egyenesen az ágyából húztam ki.

Látnod kellett volna. Kényszerítettem rá, hogy kezébe vegye az ügyet, de a papírmunka még így is eltartott egy-két órát. Az Isten a megmondhatója, hogyan csináltam, de legalább egy hektárnyi vörös szalagon vágtam keresztül magam!

- Dolannek nem volt rá joga, hogy bekasztlizzon. Én is tudom, ő is tudja, és az a fattyú mégis megtette!

- Ev, én nem tudom, mi történik itt, de nagyon gyanúsan hangzott, amit hallottam. Van róla legalább valami fogalmad, miről lehet szó, azután, amit az előbb elmondtam?

- Úgy néz ki, hogy Eric MacKenzie barátomnak sokkal inkább igaza volt, mint amennyire akár maga is gondolta volna. Amivel itt szemben állunk, nem más, mint egy mocskos összeesküvés a különféle hatalmi tényezők között. Összeesküvés és rondaságok álcázása - dörmögte Scarborough. - Az Isten tudja, milyen messzire és milyen mélyre nyúlik, viszont én magam is húsz hosszú évig a balekja voltam. És esküszöm, bosszút állok azokért az évekért! Látom én még Dolan ezredest a tökénél fogva himbálózni a Washington Post zászlórúdján!

- És jól teszem, hogy most a repülőtérre viszlek?

- Igen. Mindenekelőtt Dianehoz kell eljutnom, hogy kihúzzam ebből a csávából. Valahogy az az érzésem, hogy Dolan és kompániája… a Fehér könyv, Fekete könyv vagy mi a fene lapul az ő ufóvéleménye mögött is. Marsha, igazi földre szállt angyal vagy! Köszönöm. Igen, pontosan azt tetted, amit kellett.

Manning a férfi térdére tette a kezét.

- Ev, biztos, hogy minden rendben lesz veled? - Látszott rajta az őszinte aggodalom. - Olyan sápadt vagy, mint egy hazajáró lélek.

Scarborough csak bólintott, és megszorította a kezét.

- Persze, persze, de azért köszönöm. No és veled mi 420 lesz? Walter Dolan ezredes nem repes majd az örömtől, amikor megtudja,’ hogy te lógattál meg a dutyiból. A lány csöndesen elmosolyodott.

- Nem, tényleg nem. De arról nem tud, hogy mit hallottam azzal a Richards fickóval való társalgásából. Ebben halálbiztos vagyok, Ev. Ami pedig a többit illeti… nos, már jó tízéves tapasztalatot szereztem a légierőnél. Azt hiszem, tudok vigyázni magamra. De arra nagyon kell ügyelnem, hogy ne üssem bele az orromat, ahol semmi keresnivalóm, különben nem is tudom, mi nem történhet meg velem.

- Igen, pontosan így van - felelte Scarborough gondolataiba merülve. Csöndben tették meg a repülőtérig hátralévő utat. Scarborough közben dühödten gondolkodott. A legfontosabb most Diane sorsa volt. Mielőbb meg kell győződnie róla, hogy biztonságban van. Először elrejti valahová, azután kerít sort azokra a szemét fattyúkra. MacKenzie-ért is, igen… most már biztosan tudta, hogy Dolan és az a Richards nevű ember állt legjobb barátja meggyilkolása mögött.

Ám most még ennél is nagyobb dologról van szó. Meg kell találnia az igazságot. Ez már a saját ügye! A kásahegy, amelyen át kell rágnia magát, túlságosan hatalmas egy nekifutásra. Alaposan meg kell fontolnia minden lépést.

A hajnal éppen csak megsápasztotta a látóhatárt, amikor Manning a kanyargós fölvezető úton odagördült a nemzeti repülőtér indulócsarnokának kapujához.

- Szeretnék még meginni veled egy kávét vagy valamit, Ev. De muszáj valamennyit pihennem, nagyon fárasztó éjszakám volt.

- Megértem. - Ezzel odahajolt Marshához, és jelentőségteljes csókot váltottak egymással. Egy pillanatra Scarborough ismét úgy érezte, mintha ott feküdne mellette, abban az iowai ágyban, és legszívesebben azt mondta volna neki, hogy menjenek el együtt valami távoli helyre, messze ettől a szörnyű tébolydától, csak ők ketten… egyedül.

- Nem köszönhetem meg eléggé, Marsha, amit tettél - sóhajtotta a hosszú csók után.

- Én… én… - kezdte a lány, aztán megállt, majd újra megszólalt: - Jó ember, nagyszerű ember vagy, Ev. Szívből kívánok neked szerencsét.

Már kiszállt, amikor Manning utánaszólt:

- Még egy pillanat, Ev! Gyorsan firkantott valamit egy cetlire.

- Ha bármiben a segítségedre lehetek… bármit tehetek érted. Ez itt az otthoni telefonszámom. - Átnyújtotta a cédulát, és ujja hegyével megérintette a férfi arcát. - És Ev… különben is bármikor fölhívhatsz, ha valahol a közelben jársz.

Scarborough tenyerét a lány kezére szorította, bólintott, majd sietve eltűnt a tágas csarnokban, hogy megváltsa jegyét Kansas City felé.

Everett Scarborough-nak sikerült néhány percet szundítania a kétórás repülőút alatt. Amikor a Braniff-737-es járat landolt Kansas City nemzetközi repülőtérén, bérbe vett egy autót, és elhajtott a motelhez, ahol utasítása szerint Diane-nek meg kellett szállnia.

A szállodaportás közölte vele, hogy Diane Scarborough még előző este kijelentkezett.

- No és Jaké Camden? A recepciós belenézett a vendégkönyvbe.

- Hmmm. Ő is eltávozott, körülbelül ugyanabban az időben. Scarborough elképedten fölhívta a helyi és az állami rendőrséget, ahol tájékoztatták: igen, kivizsgálták Timothy Reilly eltűnésének esetét: igen, Diane dolga felől is tájékozódtak, még tegnap, de nem, ma semmit sem hallottak felőle. Scarborough megköszönte, és letette a telefont.

Volt még egy lehetősége. Kathryn Rashone, az a lány, akinél Diane éjszakázott Tim eltűntekor. El is ment Kathrynhez, aki egy csomó más diáklánnyal együtt egy romos öreg viktoriánus családi házat bérelt a város peremén. Scarborough ízlésének kissé bolondos, de azért egész lakályos volt a ház. Talán Diane hagyott valami üzenetet a néprajzhallgató barátnőjénél.

A házban nem voltak privát vonalak, és a professzornak meg kellett várnia, míg az egyik diák a közös készülékhez hívja szobájából a lányt.

- Ó, helló, dr. Scarborough! - lihegte Kathryn a mikrofonba. -Reméltem, hogy hallok maga felől.

- Helló, Kathryn. Igen. Diane-t keresem, mivel nincs ott, ahol lennie kellene.

- És ön most hol van éppen?

- Itt vagyok az egyetemen.

- Nos, Diane azt mondta, hogy senkinél sem hagy üzenetet, akiben nem bízik meg teljesen. Elég zaklatottnak tűnt. Úgy értem, ugye… Tim eltűnt, meg minden, és ott van ez a különös ufóhistória, bárki megértené. Dr. Scarborough, maga igazi ufószakértő. Mit gondol erről az egész nyomasztó históriáról, amin szegény Diane keresztülment a napokban?

- Kathryn, erre most nincs időm! Megmondaná, kérem, milyen üzenetet hagyott számomra Diane?

- Ó, hogyne, dr. Scarborough. Bocsánat. Azt üzente, hogy sajnálja, de el kellett mennie oda, ahová ön megtiltotta neki, hogy elmenjen. Azt mondta, nem szalaszthat el egy ilyen, életre szóló kalandot. De azt már nem mondta meg nekem sem, pontosan hová készül, Scarborough professzor. Van valami fogalma róla, hogy mindez mit jelenthet?

Scarborough látta, amint egy kisfiú kilép a szálloda lengőajtaján. Kezében meggyszörpös dobozt tart, és szívószálon szopogatja az édes folyadékot.

- Igen, Kathryn - felelte, érezve, hogy ereiben szétárad az adrenalin, és a rémülettől gyorsabban kezd verni a szíve. - Pontosan tudom, mit jelent!